Az ügy előzménye egy németországi per: S. W. Kreuziger a jogi szakmára felkészítő, fizetett gyakorlatot végezett a berlini szövetségi tartománynál. E gyakorlat utolsó hónapjaiban nem vett ki fizetett éves szabadságot. A gyakorlatot követően a ki nem vett szabadság pénzbeli megváltását kérte, amit a szövetségi tartomány elutasított. S. W. Kreuziger ezért a német közigazgatási bíróságok előtt vitatta ezen elutasítást.

Egy másik, ehhez kapcsolódó per is a bíróság elé került: T. Shimizu a Max-Planck-Gesellschaft zur Förderung der Wissenschaften alkalmazottja volt. A munkaviszony megszűnése előtt körülbelül két hónappal a Max-Planck-Gesellschaft felkérte T. Shimizut, hogy fennmaradó szabadságát vegye ki (azonban nem kötelezte arra, hogy e szabadságot az általa meghatározott napokon vegye ki). T. Shimizu csak két nap szabadságot vett ki, és a ki nem vett napok után pénzbeli megváltást kérte, amit a Max-Planck-Gesellschaft elutasított. T. Shimizu ezért a német munkaügyi bíróságokhoz fordult.

Az Oberverwaltungsgericht Berlin-Brandenburg (berlin-brandenburgi közigazgatási felsőbíróság, Németország) és a Bundesarbeitsgericht (szövetségi munkaügyi bíróság, Németország) számára kérdéses az, hogy az uniós joggal ellentétes-e az olyan nemzeti szabályozás, amely előírja a ki nem vett, fizetett éves szabadság és az e szabadság után járó pénzbeli megváltás elvesztését, amennyiben a munkavállaló a munkaviszony megszűnése előtt nem nyújtott be kérelmet a szabadság kiadása iránt.

Arra kérték tehát Bíróságot, hogy értelmezze e tekintetben az uniós jogot, amely szerint a munkavállalónak a legalább négy hét időtartamú, fizetett éves szabadsághoz való joga kizárólag a munkaviszony megszűnésének esetén helyettesíthető pénzbeli megváltással.

A mai napon kihirdetett ítéleteiben a Bíróság kimondja, hogy az uniós joggal ellentétes az, hogy a munkavállaló automatikusan elveszíti az e jog alapján őt megillető, fizetett éves szabadság napjait, valamint ehhez kapcsolódóan a ki nem vett, fizetett éves szabadság után járó pénzbeli megváltáshoz való jogát pusztán azért, mert a munkaviszony megszűnése előtt (vagy a referencia-időszak alatt) nem kérte a szabadság kivételét.

E jogok csak akkor szűnhetnek meg, ha a munkáltató ténylegesen " különösen megfelelő információ szolgáltatásával " lehetőséget biztosított a munkavállaló számára, hogy a kérdéses szabadságot megfelelő időben kivegye, amit a munkáltatónak kell bizonyítania.

A munkavállalót kell ugyanis a munkaszerződésben szereplő gyengébb félnek tekinteni. Így különösen az tántoríthatja el jogainak a munkáltatójával szembeni kifejezett érvényesítésétől, hogy e jogok követelésével olyan munkáltatói intézkedések meghozatalát kockáztatja, amelyek a munkaviszonyt az ő kárára befolyásolhatják.

Ellenben, ha az említett munkáltató az e tekintetben rá háruló bizonyítási tehernek eleget tud tenni, és emiatt úgy tűnik, hogy a munkavállaló szándékosan és a következmények teljes ismeretében tartózkodott a fizetett éves szabadságának kivételétől, miután lehetővé tették számára az e szabadsághoz való jogának tényleges gyakorlását, az uniós joggal nem ellentétes sem e jog elvesztése, sem pedig a munkaviszony megszűnése esetén a ki nem vett, fizetett éves szabadság után járó pénzbeli megváltás ehhez kapcsolódó hiánya

Az uniós jogi rendelkezések bármely olyan értelmezése, amely arra ösztönözhetné a munkavállalót, hogy járandóságainak a munkaviszony megszűnésekor való növelése érdekében szándékosan tartózkodjon a fizetett éves szabadság kivételétől az alkalmazandó referencia időszakban vagy engedélyezett átviteli időszak alatt, összeegyeztethetetlen lenne a fizetett éves szabadsághoz való jog bevezetése által követett célokkal. E célok különösen annak szükségességéhez kapcsolódnak, hogy a munkavállaló számára " a biztonsága és az egészsége hatékony védelmének érdekében " biztosított legyen a tényleges pihenés.

A Bíróság továbbá rámutat arra, hogy a fent említett elvek attól függetlenül érvényesek, hogy közjogi (a berlini szövetségi tartomány) vagy magánjogi munkáltatóról (a Max-Planck-Gesellschaft) van-e szó.